kacatvilág

Nagyon nem jó ez, hogy ez így van, ahogy itt már jó régen, és azóta is egyre csak fokozódva, a dolgok egyre indulatosabban, szinte kontrolálhatatlan működnek, már nem is valós érzékeléseken alapuló, végig gondolt és artikulált, bizonyos szabályokat és határokat megtartó interakciókban, hanem prekoncepcionált zsigeri reflexekben.

És még csak szét se választva témakörökre, szerepekre, hanem úgy totálisan.

Nem adekvátan, hanem mindig, mindenhol, minden szituációban a világnézethez, annak környezet érzékeléséhez és feltételezéseihez igazodott rapid válaszreflexet adva mindenre, természetesen támadást és ellenségeskedést feltételezve. 

Ez ugye a paranoia.

De gondolom ezzel semmi újat nem mondtam.

De mit tudok csinálni?

Reggeli műsorban nagy színművész, akit én ebben a pozíciójában nyújtott alakításaiért és teljesítményeiért nagyon tisztelek és csipázok - egyéb, főként közéleti és politikai fellépéseiért, illetve azok során nyújtott alakításai tartalmi mondandóiért, már sokkal kevésbé, sőt azok miatt, talán már előbbiekben is gyengébben -, új bemutatójáról diskurálhatott soron következő bemutatójáról, oldalán kolléganőjével, a témához valóban jól értő kérdezőnek, a bazitai színházi embernek.

Korrekt, érdekes, tartalmas beszélgetés volt, darabról, színházról, szerepről, ilyenekről.

Mindaddig, amíg a riporter, amúgy nagyon empatikusan, finoman, túl nagy lényeget nem is tulajdonítva az egésznek, csak a saját részéről egy alapvető szakmai követelménynek, miszerint, ha riportalannyal kapcsolatban éppen valami országos hatósugarú purpárlé van, akkor már csak úgy szőrmentén, legalább egy picit, csak úgy az íze kedvéért, csak hogy a kérdőjel helye ne maradjon a nézőbe benne, úgy az utolsó kettő percre odatette az említett aktualitással foglalatoskodó kérdést.

Tehát nem konkrét ezért behívva alanyt, vagy nem ezzel belecsapni a másért behívott alany lecsójába, mint ahogy teszem hozzá, az sokszor teljesen természetesen lenni szokott, hanem olyan módon az ucsó kettő percre betéve, még a kérdés hanghordozásával is, hogy arra nyugodtan lehetett volna adni válasznak, hogy Pistám, hagyjuk ezt most az egészet, majd talán valamikor máskor, mikor tisztább a kép, meg nem érzem úgy, hogy túl sokat kóstolgatnak engem ezzel.

És erre kérdező is teljes természetességgel mondta volna - hiszen szerintem már eleve ezzel a szándékkal is tette fel -, hogy OK Karcsikám, hagyjuk a francba az egészet, majd máskor, vagy akkor se.

Ezzel szembe gyógyszer secperc alatt elgurult, kérdezett látványosan és idegesen kiborult, hogy tudta, hogy nem kellet volna ide jönni, hogy hátulról van ez az egész, hogy tudta ő, hogy ez a műsor ezzel az egésszel csak jól csőbe húzta őt, premier téma kvázi álca és galád csapda, mindössze azért, hogy e témával majd ő itt jól hasba legyen akasztva.

És mi van velem a nézővel, a közönséggel?

Ha a riport a kényesnek minősített témáról szól, akkor eleve nem is nézem meg, arra nem pazarlom rá az életemet, mint ahogy lehet, sőt biztos, hogy azért alany se fáradt volna be.

Mondhatnák erre azt is, hogy OK, ha téma színház, akkor csak az legyen, és más be ne ússzon a képbe.

OK, mondják, csak mondják, és ahogy mondják, az a mondás kultúrált, nyugodt és artikulált legyen, és így minden további nélkül fogadom is el patent.

Csak ne rögtön a prekoncepciós paranoiás ideg legyen a reakció.

Mondom ezt még úgy is, hogy egy igen terjedelmes beszélgetés utolsó kettő percében egy ilyen országos giga aktualitásra való rákérdezés a kérdezettel kapcsolatban, főleg tényleg udvarias és empatikus formában, gyakorlatilag egy kollégától jövően, bele kéne, hogy férjen.

Vagy legalább is egy nyugodt, artikulált, normális hárítást kéne, illene hogy legyen, ha kérdezett nem kíván megnyilatkozni az ügyben.

Csak úgy, nekem a nézőnek.

Aki még nem gőzölt be annyira, hogy ilyen paranoiás módon lássa a dolgokat, meg reagáljon azokra, sőt még igen nagy küzdelmet is folytat azért, hogy bogozza kifelé, meg próbálja válogatni szét az összegerjedt szálakat és szerepeket, hogy aszongya, lehet, hogy ez itt most mikor ilyen státuszban nyilatkozik, na ez a mondandója nem tetszik, de mikor a színpadon színészkedik, akkor az  nagyon ott van, és abban a szerepében szeretném megnézni, mert az számomra is érték.

Vagy részemre már nem is megy ez a játék?

Én, a közönségnek a pártatlanságot kívánó része, már a nagy globál hirigben nem is érdeklem a szereplőket?

Már a nem politikaiakat sem?

Annyira egybeforrtak a legfontosabbá váló nagy alakításukkal, meg annak a görcseivel, hogy arra már nem is szívesen figyelnek, hogy nekem hogy és mit játszanak épen a többiben?

Vagy nekem így már eleve nem is szívesen játszanak?