Az a mondás, hogy az élet a legnagyobb forgatókönyvíró, a maga valóságával messze túltesz minden művészi fantázián.

Hát, ja!

Modernkori pinceélményeim ott kezdődtek, amikor az Underground parabolájában nézegettem, hogyan lehet egy egész népes kis embercsoportot egy egész rendszeren keresztül a föld alatt tartani, és kizsákmányolni úgy, hogy el van velük hitetve, hogy fent még mindig tart a második világháború.

Aztán Oldboy csapott fejbe, és szerintem nem egyedül voltam azzal, hogy már csak az alapvetésen is eleve fennakadtam, hogy milyen is lehet az, amikor valakit csak úgy tizenöt évig fogva tartanak egyetlen cellában.

Most meg itt van, hogy se Kusturica, se Park Chan-wook még csak a fasorban sincsenek abszurd lázálmaikkal.

Jön egy jósvádájú, pohos osztrák nyugdíjas, azt  házi  barkácsban  olyan  rémisztő,  aberrált és felfoghatatlan pincesztorit  gyárt le  saját zsíron a valóságos életben,  hogy  fényévekkel lószolja  be  vele  a fentebb  említett, nagyra tartott és mélyen tisztelt művészurakat, és a már amúgy is normál emberi érzékelésen túl táncoló sztorijaikat.

A 73 éves alsó-ausztriai férfi 24 éven át pincéjében fogva tartott (volt, hogy pórázon) lánya 7 gyereket szült a kapcsolatból, egyikük meghalt, az apa elégette holttestét.

De azóta már egy bonni családi házban Pizzát keresett a mélyhűtőládában egy 18 éves fiú és 24 éves nővére, és három lefagyasztott újszülöttet találtak, közülük az egyiket egy 1988-as újságba csavarva.