kacatvilág

MTV Kultúrházában érdekesen beszélgettek a nyomorturizmusról, ami érdekes módon a turizmus feltörekvő extrém részének egyre divatosabb szegmense.

Terep egyre több hozzá, 2015-re 550 (1950-ben 86 db) olyan város lészen planétánkon, ahol millánál több lakos dekkol.

Meg így egyre több, amiben meg a nyomor is benne dekkol.

Meg egyre durvábban is.

Úgy, hogy lesz gazdagon, ahová lehet menni nyomorturistáskodni gazdagon.

Oszt ugye mennél nagyobb a metropolisz, annál nagyobbak a dolgok szélsőséges végei bennük. Ahogy nőnek felfelé a gigák, és odaszippantva sokkmindent, tobzódik a gazdagság, úgy ezek ellenpólusaként, és ezekkel mint egy szimbiotikus együttélésre rendeződnek be ezek mellett az ellenpólusaik, a hihetetlen nyomornegyedek.

Amit a jól működő, haladó és csillogó kiokád magából maradékot és szemetet, azt felszippantja és bedolgozza az színes, de mocskos és nem túl vidám aljnövényzete, építkezni belőle, megenni, magára aggatni és ilyenek.

Ez úgy történelmileg azért már régen így alakulgat, csak ez már más korban néz ki máshogyan, mikor úgy az egész emberiség már állítólag valamelyest komfortosabban előrébb (?) van, meg hát e kornak már nagy méretei gyürkőzik ezeket akkorákra, mik már megint csak egy megugró, más dimenzióra mutatnak. 

Különböző földrajzi helyeken megvannak ezeknek a nyomornegyedeknek a helyi elnevezései és sajátosságai, de úgy összességükben a jól lehatároltság, a súlyos nyomor, és saját kialakult szabályrendszer jellemző rájuk.

Nekünk e téren - végre valami,ahol ez jó! - szerencsére a kis ország, kis pénz, kis foci geopolitikai adottságunk és helyzetünk révén ebből a műfajból is csak egy mint ha, ilyen-olyan, gyakorlatilag háztömbnyi ilyen terület jutott a fővárosunkban, mint egyetlen valamilyen léptékű poliszunkban.

Ami azért nem azt jelenti, hogy ott napvilágos az élet!

Ezt hívják dzsumbujnak, IX. kerület, Ferencváros, Gubacsi és Illatos út sarka, súlyos kinézetű és belső légterű kaszárnya.

Brazíliában, Rio de Janeiro-ban ezeket hívják favellának, amikből csak ott abban a városban vagy 500 db van, amikben az ottani összlakosság 1/3-a pihenget.

Szal városok a városban, ahol van kurva világ, már mint kívülről nézve a külső szemlélőnek - aki jobban teszi ha nem próbálja meg lábát csak úgy sétálgatva oda betenni -, mert habár a belül lévők se énekelnek az egésztől fene nagy boldogságukban, de ettől független a saját kis gettó köztársaságukban eléldegélnek elég hatékonyan ott bent.

És most röneszánszát éli ezeknek a helyeknek a fokozott turisztikai megtekintése, gondolom inkább mint extrém érdekességű szórakozás, sem mint mély lelki érzékenységgel karon fogott égető kíváncsiságú szembesülés és kutakodás világunk ezen egyik nyugodtan mondható globális problematikájának szociológiai, kultúraantropológiai feltárása, azzal való szembesülésként.

Érdekes.

Ez az úgy egész, egyben.

Legalább is szerintem. Meg nekem.

Mert azért mondjuk példának okádék a katasztrófa turizmusnak is vannak fokozatai.

Ha Duna magas vízállása miatt teljesen víz alatt van a pesti alsó rakpart, akkor még csak kislattyog egy üveg borral a Vigadó tér környékére a jó érzésű pesti ember, a promenádra, hogy kellemes nyár estén az ettől az egész szokatlanságtól fura zsongásúvá vált sokakkal ugyan ezért és ugyan így ottlévő többiekkel nézegesse ezt az általánost kizökentő jelenséget, az így lévő esti Budapestet.

De ha folyók ilyen hangulati és vizuális élvezetek nélkül valahol emberek állatait, életeit és házait viszik, akkor azért oda már csak nem megy szórakozni.

Sőt, azért az említett promenádon üddögélve a kellemes nyárestében, azon is mereng el, hogy e folyó, mi ily nagy és látványos, de összességébe gyakorlatilag kellemes turisztikai lábvízbe áztatja a várost, az azért vajon máshol mi nem jókat okoz ilyen állapotában.

Itt a dzsumbuj mellett elhaladva is tüzetesen nézem meg azt, de valahogy apparáttal a nyakamba és jégkrémet nyalogatva, mint patent nyomorturista, még valahogy nem jutott ezsembe konkrétabban belátogatni, mint a gízai piramisokhoz, és kattintgatni szorgosan.

És nem azért mert parázok.