Vizsga.

Terem. Emberek.

Prof. Itiner.

Tételekből kettő, egyet választ szabadon versenyző, amit nagyon tud és nagyon szeret (már ha csak nem önmaga ellensége), hogy tényleg valami nagyon esélyt adó tutiban ragyoghasson, egyet mag kap csak úgy a valahonnan, ahonnan a vizsgáztató gondolja.

Körkérdés. Indul.

Itt még további jóindulat fokozódás tapasztalható, mert akit a választott után a rádobott láthatóan összerezzent, az a probléma - amúgy teljesen egyértelmű - okának udvarias firtatása után, még vagy két másik ilyen ötletszerű lehetőségre rákanyarodhat.

Konszenzusok alapján nagyjából kialakulnak a megnyugtató esélyeket biztosító megegyezések szépen sorban, hogy ez a nap e téren ne fájjon azért nagyon senkinek.

Azért ez egy idillikus, szép állapot, hasonló szituációkban a kívánt történet.

Kollegina.

Sajátot vázolja, kapott zavarja.

Láthatóan.

Másodiktól a kapott kategóriából sem érzi jobban magát.

De nem úgy esélytelen levertségben, élet és halál között, hanem sokkal inkább idegesen.

Szimpatikus osztó részéről csak most, a második osztott után hangzik el az udvarias kérdés, nem tapintatlanul, mindössze segítőkész kutakodással, hogy harmadikra tényleg már még véletlenül se hibázzon.

Végül is még is csak vizsga, vagy mi.

Nem buktatás.

Cél, hogy tanerő tudásról adjon számot, ne pedig idegösszeomlást kapjon.

Mi a probléma kisasszony?

És a válasz valóban választ ad az ideges feszültségre, hogy az adott tételek miért nem teljesen tökéletesek és megfelelőek.

Ötöst szeretnék!