kacatvilág

Erről csak azért, mert ettől  a mos épülő bizonyos Narancsliget lakónegyedtől vagy tíz méterre születem és laktam egész gyermekkoromban, meg talán érdekes is lehet, hogy régi városi helyek lelkülete hogyan alakul át, illetve csomagolódik első körben.

Elsőnek talán, hogy az én megélésemben a lakónegyed, azért talán nagyobb konglomerátum egy nem is túl nagy háztömbnyi területnél. Valahogy egy jóval szélesebb terület, ami valami szerveződési alapon, de így méreténél fogva is jobban teret ad a benne lévőknek a környezeti elkülönülésükhöz. Mondjuk annyit mindenkép, hogy az utcáin caplatva, egyik oldalról átszambázva a másikra, azért még mindig abba vagyok benne bőven, hogy érezzem azt amire befizettem, hogy az általam választott alapon egy valamiben vagyok benne elkülönülve. Ha mondjuk kínai negyedben dekkolnék, akkor tudjak cirkulálni az ilyen lelkületű ügyleteimmel sajátjaim között tágabban mozogva, akár kultúrámat, akár saját kajáimat, vagy uram bocsá még azt is megkapva, hogy a konkurens olasz maffia ne lőhessen csak úgy simán hátba, mert ez nem az ő területe, és már csak antropológiai kinézete alapján se vegyülhessen feltűnés nélkül ott el.

Na már most ugye ezek szerint akkor, ha ez a szituáció csak egy kisebb háztömbnyi területen valósul meg, ami így városépítészetileg kívülről nézve talán a legkisebb egység ilyen építési környezetben, akkor ez hangyányit szolid átcsomagolás, hiszen az árult életérzés legfeljebb ha ezen a területen belül valósul meg belsőudvarilag, de a házakból kilépve, már benne is van a boldog tulaj a "Angyalföld szívének" aurájában.

Ami még ha valóban sokat is fejlődött az utóbbi években, de azért az én több mint harminc éves helyismeretemen alapuló meglátásomban, azért még hangyányit odébb van a narancsligetek idilljétől.

Angyalföld elnevezés csodálatos, imádom, már csak azért is, mert innen jöttem, de azért azt nem árt tudni, hogy ez autentikusan - tehát nem a rendszerváltás után nagyléptékben rohanó ingatlanberuházók nagyléptékű reklámmegfogalmazásaiban, hanem még a coccból, ahol virágozott -  egyet jelentett a kőproli környékkel, sőt még az azt megelőző időszakokból is a "legmelegebb" életterekkel, amit nem éppen a magasabb státuszú társadalmi csoportok álomszerű élete jellemzett.

Angyalföldre kicsit születni kellett, vagy ha nem is születni, de úgy bevándorolni oda, hogy az ember máshol született proliként azért patent legyen.

Mondjuk ez az előző rendszerben, meg még annak is inkább az elejében és közepében nem volt nagy mutatvány, azért sokkal egyenletesebb volt ilyen szempontból az a bizonyos társadalmi térkép.

Így lehetett éldegélni egy ilyen hely adottságait jól megélve, hogy azért arra felé tízből kilenc tag proli volt, legalább is én nem nagyon emlékszem olyan barátomra, akinek szülei nem melósok lettek volna, és talán mint ha az érettségi lett volna a teljesítmények csúcsa e szegmensben.

No meg hát az ehhez igazított élettér lényeg, hogy nem volt olyan égtáj, aminek irányába ha bármely pontjáról a környéknek elindultál, max. három utcasarkon belül kocsmát ne találtál volna.

Ez ugye gyakorlatilag azt jelentette, hogy mivel négy volt az égtájak száma a tudomány akkori állása szerint - most is annyi, azért jó, hogy vannak állandó dolgok, mert kocsmák már nem nagyon vannak -, ezért bárhol is volt a proletár, mindig négy csehó közül választhatott, mint az idő tájt számára gyakorlatilag egyetlen hasznos közösségi kikapcsolódás.

Persze mostanra ezek nagyrészt megszűntek, azzal együtt, ahogy e réteg is. Nullázódott le.

Persze aztán e környékre is költöztek fiatalabbak, meg más emberek már, ahogy a nagy katyvaszban minden alakult kaotikusan a rendszerváltás után.

Akkor már ugye a pénz volt az, mi határolta a környékek alakulását igen erősen, már mint főleg erre felé az annak nem, vagy legalább is kevés léte, így itteni lakásokat már kispénzűek vették, akik nem azért voltak azok feltétlen mert proletárok, hanem mert fiatalok, tanárok, vagy akár kik akik ilyenek.

Meg szépen lassan haltak ki a legendás nagy mohikánok, az arcok a környékről, akikből sok furcsaságaik miatt rengeteg volt, vagy alkotódott, hogy ne legyen unalmas nekünk ez az amúgy elég homogén közeg.

Szal biztos nem az Angyalföld, mint volt anno, de az is biztos, hogy a narancsliget státusztól még messzebb van, mint régi önmagától, szerintem több fényévre.

De ki tudja, ahogy nézem magunkat, nekünk itt a narancsligetek sem azok, mint amik valójában ott ahol vannak, az összes alkatrészükkel, valahogy az elvárásaink sem azok az azokat megtestesíteni szánt dolgokkal kapcsolatban.

Mint ahogy semmivel kapcsolatban sem azok.

Még úgy elegek nekünk a bevázolt kancsal reklámokból festett álmaink.

Még nem nagyon tudunk úgy komplexen átlátni és értékelni dolgokat, felfogni minden hozzá tartózókat.

Így van az, hogy narancsligetbe költözve örülünk, hogy na most akkor mi milyen pöpec egy helyen élünk, miközben az egész környék egy még a proli fílingnél is lepusztultabb, halottabb és lelketlenebb átmenetben lévő terület, amiből még jóval odébb van, hogy bármilyen liget is lesz, nem hogy narancs.

Egyik oldalon van egy bazi nagy bérház (Pap ház környéki szlengben, mert állítólag valamikor nekik lett építve), ami belülről olyan, hogy amerikai filmkészítőknek lehetne adni ki horror forgatásra különösebb hozzányúlás nélkül, vagy ami még szomorúbb a legsötétebb és legreménytelenebb Kaffka víziók megfilmesítéséhez.

Rögtön még mögötte a legrondább panel Pesten, libafos ződ-sárga váltakozása emeletenként, ami munkásszállóként üzemelt, még több parasztot beöntve a környékbe.

Másik oldalról régi bérházak, Tatai út, Volán telep, Rákos rendező pályaudvar.

Még másikoldalról szintén jó randa valami Ofotért iroda és üzemépület.

E fotóm a Pap ház narancsliget negyedre néző bejáratáról készült még tavaly asszem.

10 méterre születtem

azé ez má oranzs

Talpak és talpacskák, minden földi létezés legharmónikusabb és legvégyottabb kiteljesedése, ami természetesen csak az ilyen helyeken valósulódik meg.