Minap csapatépítették hitvány szervezetemet amiben benne vagyok.

Már mint az én, személyes szervezetem a hitvány, a biológiai, mely tartalmazza a mentálist is, nem a munkahelyi.

Multi, szervezeti szinergia, mondhatni egyenes következmény.

Már mint a csapatépítés.

Amúgy sokat nem nyomott se az én, se a fuzionált szervezet, se a baszott nagy és közönyös világegyetem latjában.

De azért egy postot talán még megér, hogy így utólag, adjak neki valami értelmet, legalább így ezzel, a köz nevében, kik ilyenen már részt vettek, egy kis hangulatidézéssel, no meg hát természetesen ezen a mostanin résztvevő barátaim elhajigált idejének emlékére.

Kezdeném mint felvezetés, hogy azért ebben magában én hinnék, meg adnék is neki értelmet, mint hasznos beavatkozás az ilyen egyéni és szervezeti szervezetekbe, már ha tényleg úgy van kivitelezve, hogy annak van értelme.

Magyarán, professzionálisan.

Na ez nem olyan volt.

Kurvára nem olyan.

De hát olyan ritkán találkozik az ember olyannal, már mint jó professzionálissal.

Ez is olyan multis, hogy vagy dilettánsak a jó kiválasztásához, mert eleve dilettánsak mindenhez a jó nagyban elférve, vagy szocialista módon költségtakarékosak, hogy úgy azért legyen is, de azért olcsón, vagy legalább is abban az árkategóriában, amire ha rápakolnának még vagy szaros akármennyit, akkor azért már léphetnének a nagy valószínűséggel jó lesz kategóriába át.

Így ha eredmény nem is, de vállvonogatás jól levédetten garantált, hogy jó ez, vagy ennyi pénzért ez van itten.

Mondom én már tételem jó régen, kapitalizmus és coccializmus között nem sok különbség van lényegileg a nagy méretekben.

Szal a lényegi lényeg, ezek a játékok akkor működnek igen jó féle képen, ha kik celebrálják, a trénerek, jó kis karizmával, szuggesztivitással és profizmussal ott vannak a szeren.

Mieink valahogy e képességeknek hiányában voltak elég erősen, rájuk férne még jó néhány csapatépítő csapatépítő tréning, ha egyáltalán azok még segíthetnének rajtuk, mint nem túl tehetséges alapanyagokon.

Így nekünk maradt az, hogy az unalomig ismert és elcsépelt default csapatépítő csapatépítéseket unalmasan levazirgálhattuk szépen.

Habár ha azt veszem, akár még ez is lehetne egy jó stratégia, hogy valami akkora rakás szart leprezentálni csoporttréning néven, minek borzalmas katarzisa építi egybe a résztvevőket, mint közös nevezőn szenvedőket.

De itt nem ez volt a stratégia.

Fellazításnak szánt kezdés lett a végére az egyetlen, minek volt értelme, és ahol így gyakorlatilag még szinte el sem kezdve már be is lehetett volna fejezni, és akkor jobban járt volna mindenki.

De ha nem galoppozódik végig az egész, most már ugye nyugodtan sújtásnak aposztrofálható mélamelankólikus tréning álnevű felszínesen emberi szenvedéstörténet kicsiben, akkor e kezdőpont kizárólagos létjogosultsága logikailag nem lehetne állapítható meg.

Az egész érni nem ért ennyit, ezt csak mint tényt közlöm, erről az empirikus alapokból táplálkozó megfigyelésről lemondtam volna szívesen.

De akkor az elején természetesen még ezt sem tudhattam.

Csak úgy alapjában ilyen a világnézetem, hogy kicsi érdemesek megéléséhez, nem szívesen nyelek be sok szart legalizáló viszonyítási alapnak.

Érdekes mondjuk, nőügyekben mint ha nem így működne az ember.

Szal laza, és valós időtartamú, nem csak utaló elnevezés jellegű technika óra keretében a műanyag gyöngytől a szívószálig terjedő esetleges összetételű alapanyaghalmazból kellett kifaragni egy titkosan kihúzott nevű sorstársat, hogy aztán nyilvánosan felmutatva ismerhessen belőle mindenki saját magára, meg ha nem ő van feltéve, akkor arra a másikra, aki ábrázolva van.

Ez még bővül ugye azokkal a kombinációkkal, hogy nem is ő van felmutatva, de magára ismer, vagy mások ismernek rá így pleknire, vagy ugye a leggyakoribbra, hogy ő van ugyan ábrázolva szándékoltan, de nem ismer magára, meg senki más sem rá.

Hogy e jelenségnek van e köze a kollektív poszttraumatikus stressz nevű jelenséghez, vagy csupán az alkotó lényegfelfogó és megjelenítő képességéhez, kézügyességéhez, azt nem tudtam máig sem megfejteni.

Busó állarc, dadaista zongorista, kétpálcás céllövöldei csuhébaba és társaik.

Legalább jó móka.

E.T. és Cartman ott se volt köztünk, pedig én határozottan láttam a figurájukat!

Vagy lehet, hogy velük melózom, csak nem jól figyeltem meg őket????

Az már tudható volt, hogy ez lesz majd a kollektív szuvenír, amit vihet mindenki haza, be a melóhelyre, pakolni fel irodákba, hogy majd legyenek jó emlékeket idéző impulzusok, hogy emlékszel, ha-ha!

Ja, sajnos.

Aztán minden szempontból a legrosszabb időzítésben a legnagyobb és örök klasszikus, a tréningek csimborasszó műsorszáma, a csapatok legnagyobb kovácsolója, a kirajzásos lehetetlen vackok gyűjtése a légtérben című műsorszám.

Azért több szempontból is nem jól időzítve, mert azért ehhez, hogy ütős és így hatásos legyen, azért kellenek valamiféle csillag együtt állások, amikből van ehhez valami jó nagy és bulis hangulatú lendület.

Mondjuk felsőoktatási intézmények napjainak erre izzó hőfoka, beleágyazva egymással gyilkos harcot folytató gengekkel, vagy nevezetes és sátoros privát ünnepek jó sok alkohollal és brutális büntetés tételekkel, mint mondjuk az ottani elhelyezkedésünkre vetítve, a vesztesek a jégkockás Balatonba begyalogolva bírják távozásra a vagy fél kilométerre bent a vízen ringatódzó sirályokat.

De semmi ilyen, csak fáradt és unalmas munkás hétköznap délutánja, a teljesen kihalt, amúgy is ótvar méretű Balaton parti nyaraló településen, ahová még szuicidabb hajlamú nyugdíjas klubokat sem engednek be pihenni ilyenkor, nehogy valami szomorú vége legyen a történetnek.

Talán ha drogelvonó rehabilitációs csoportok mennek iylen messze mindentől.

És akkor itt szerezz olyanokat be, hogy focicipő, bőrcsizma, szekérkerék, sarló, kasza, tésztaszűrő, csiga meg pecsétes igazolás vendéglátóipari egységtől, hogy milyen jó is neked, hogy ilyen helyen dolgozol, ahol ilyen hülyeségeket csinálhatol.

Hát még ha tudnák, hogy komolyban még nagyobbakat.

Azt netom, de ahogy a céget néztem gyanítom, hogy lista állandó e, hogy minden év és napszakban, valamint minden földrajzi szélességi fokon ugyan azt adják e a résztvevőknek, így a beleszarásuk segítségével a véletlenre bízva, és így tréning szinten modellezve a valós életet adta nehézkedési helyzeteket, hogy akár még esélyük is legyen a teljesítésére.

De mi, legalább is az én brigádom, ezt enerváltsága és világnézete alapján, eleve a lehetetlen és így a teljesen felesleges kategóriába sorolta, ami azt jelentette, hogy saját kényelmes pihentető tempóján belül a nyilvánvalóan bekövetkező veszteségek minimalizálására törekedett, hogy azt majd kevesebb és értelmesebb energiabefektetéssel kivitelezhető későbbi feladatok során kompenzálja az azokra okosan, most, az amúgy is lehetetlen feladat során tartalékolt energiák segítségével.

Van mikor az okos és laza beleszarás - no meg a többi lelkeseken nevetgélés - a legprofesszionálisabb hozzáállás.

Ez nekem valahogy nagyon bejön.

Úgy, hogy kellemes sétálgatás, autózgatás, meg azoknak a feladat tárgyaknak az összegyűjtése, amiket a helybéliek már utánunk rohanva erőszakkal tukmáltak ránk, mert hogy nagyon hamar tudta az egész település a lelkesebb brigádok lelkesebb rohangálásából miknek ők voltak a célpontjai és áldozatai, hogy mi folyik itten, és mivel még ők is jobban beleélték magukat mint mi, ezért nem szerették volna, hogy ha nagyon kikapunk, ezért önként jöttek segíteni, látva kényelmes lődörgésünket, és valljuk meg őszintén, így azt kicsit meg is zavarva.

Ezt meg azért már tényleg nem lehetett visszautasítani.

De azért láss csodát, még ebből is kijött valami csoportdinamikai csoportdinamika, ami gyakorlatilag azt mélyítette bennünk, hogy bármiből kijöhet bármi, tehát nem érdemes mindig hajtani, mert ráadásul sokszor az így lazából kijövő valami, még érdekesebb és hasznosabb, mint a zúzósból kijövő valami.

Tímlíderünk őszintén és kedvesen volt lelkes, mi bennünk lassan lelkiismeret furdalást kezdett generálni, hogy tényleg mekkora nagyon nagy lusta parasztok vagyunk mi, hogy még ő rohangál ki és be, addig mi még a kocsiból sem szállunk ki, a legkevesebbet sem segítve neki.

Volt aki ezt azzal indokolta, hogy mivel kétajtós a verda, és én lusta vagyok kiszállni elöl ülve, ezért ő eleve azért nem tud onnan kiszéledni belülről tőlem. No nem mint ha akart volna.

De még ennek a nem cselekvési formának is meg volt a maga helye és haszna ott és akkor nekünk, a mi számunkra a világegyetemben.

Meg gondolom akkor így ezeken az alapokon máshol és máskor is lehetnek ilyen helyzetek, hol ezeknek van értelmük.

Tiszta Tao.

Végül is ezek jó helyzetek.

Sok ilyet! Ide veletek!

Mondom én, hogy nem voltak hülyék ezek a keletiek mikor kitalálták ezeket az okosságaikat!

Szal annak a megélése, hogy hátsó ülésen még nálam is nagyobb suttyó lusta paraszt lúzer dekkol, mint egy viszonyítási pontot teremtett nekem, minek révén még nagyobb lett a lelkiismeret furdalásom és szarember érzésem, de nem olyan fájósan és komolyan, hanem csak olyan önkéntelen és tudat alatt, hogy éppen csak valamit, de ne túl sokat mozduljak és csináljak, mondjuk hogy a feladatlapot a kezembe vegyem, meg a fáradtságot magamra, hogy azt legalább egyszer végigolvasva, az anyós ülésről mint mitfárer organizáljak, kontroláljam és okosan irányítsam a lelkiismeretesebben mozgó csapattársak azért valljuk meg őszintén a kvázi gyorsabb mozgásukból adódó kicsit átgondolatlan tevékenységét.

Az ember vagy gondolkozik összeszedetten vagy rohangál és dolgozik.

A kettő együtt biztosan nem megy.

Legalább is még nem állunk azon a szineten evolúciósan.

Talán csak a nagyon jól és precízen kiképzett űrhajósok.

De hát ott meg súlytalanság van, rohangálni nem lehet, minden szépen lassan és lebegve történik.

Akkor meg minek?

Igazából az is motivált, már amennyire lehetett, hogy azért szimpatikusak voltak csapattársaim, kik valamennyit azért csak mozogtak az ügy érdekében olyan lelkiismeretes formán, vagy lehet, hogy csak naiv és őszinte gyermeki lelkesedésből, így nem volt már pofám egy még elfogadható barátságos és kollegális mértéknél jobban kibaszni velük.

Na meg azért kicsit megint el is kezdtem hinni az emberiségbe megint, így az ő példamutató példamutatásukon keresztül!

Szal a belső reflexeim kihozták belőlem a határhaszon állatot, a lényeget jól átlátó rafkó stratégát, aki okosan organizál, és rögtön kiszúrja, hogy ott az okosság a papírban, egy jelentéktelennek tűnő részfeladat képében, ami maga a globális kibaszás, a leggenyább csőbehúzás, egy időközbeni lejelentkezés és formai bemutatása annak a bizonyos kocsmai pöcsétes igazolásnak, ami ha nincs megtéve, akkor semmit nem ér az egész giga rohanga és gyűjtögetés, egy nyomorult pontot nem kap a csapat, ki ezt mulasztja!!!!!!

És minden csapat mulasztotta!

Buktak mint Rottenbiller!

Ezzel a hozzáállásstratégiánkkal, meg a minimálkényelem pontocskáinkkal nem hogy minimalizáltuk a buktánkat, hanem taroltunk.

Na ja, ilyen az élet!

Mondjuk abban nem tudom mi a halál a csapatépítés, hogy mindenkit szétbasz az ideg, és utál minket?

Lehet, hogy csak minket akartak felépíteni mint csapatot, párunkat az egszéből így, a többiek meg mint eszköz mentek a levesbe bele?????

Aztán tréningen kívüli privát csapatépítés az éjszakában, minden szempontból hatékonyabban és nagyobb motivációkkal mint tréningen belül.

Másnap kezdésnek, a hivatalos kezdés utén vagy egy órával, tréner erőtlen csoportmélylélektani próbálkozása, hogy akkor most beszéljük ki meg be, hogy még is, hogy van ez kollektíven, hogy egy óra csúszással csúsznak elő emberek.

Kollégának ehhez már végkép se képzettsége, se tehetsége, így sikerül jól elbaszottan kimoderálnia a cucc magára rántását verbális közlés formájában összeálló képben, hogy akkor talán mint ha neki, a trénernek lenne a feladata az olyan minőség és színvonal, meg szituáció prezentálása, hogy ilyen ne is történjen meg.

Aztán még vakonösszekötözött módon plüssjátékok keresgélése, Robin Hood marketing kampány tervezése (démonizáltuk, ő a vizigótok beépített nemzetáruló ügynöke), magunk és helyünk megépítése cégben papírváros formában, meg tanulságok nagytáblás összeírása, mind ez közelebb pakolt asztalokkal, hogy ebből is érezzük a lényegeket.

Melóhelyen meg minden tovább a régiben, valag pénzért nulla hatású tréning után.