Valamelyik csanelen progériás (korai öregedés szindróma) kiscsákók.

Végigkövetve, bemutatva, hogyan élnek ezzel a tényleg abszurd kórral, amiben teljesen ép elmével, csak testük öregedik gnóm módon ki alóluk, úgy nagyjából 12. életévükre végleg.

És amik halálukat okozzák, azok olyan dolgok, amik egészséges embernél is öregkorban, infarktus és agyvérzés.

Ezekkel rohangálnak velük a kórházba egyre állandóbban, akár csak ha egy normál életük lenne, annak a végén, egy kisebb agyvérzés, egy túlélt infarktus.

Kiscsálók mindeközben pedig annyira egyben vannak, hogy az szinte hihetetlen.

Patent komolyak, jönnek-mennek mint a távirat, csinálgatják ezerrel a dolgaikat kettő percre le nem állva, résztvesznek mindenben amihez csak kedvük van, és persze amit fizikálisan bírnak.

És ami a legérdekesebb, hogy a hihetetlen erőket mozgató, de érthetően teljesen maguk alatt lévő közvetlen környezetükben is ők tartják a lelket.

Ebben a dokuban a kissrác már 15 éves.

Amennyire borzalmas, annyira csodálatos, hogyan élenek csak napról-napra, mindent értékelve és valamerre valakinek megköszönve.

Álmaik vannak, de azoknak rögtön kell jönniük el, mert betegségük komoly valósága rögtön figyelmezteti őket.

Mindenki csak a mában él, csak azt akarja élvezni, hogy az legyen, holnap pedig soha ne jöjjön el.

Ha találkoznak egymással szervezetten a kis betegek, akkor úgy köszönnek el, hogy nem tudják egy év múlva kit látnak viszont maguk közül.

Asszongya kis tag, ha megéri a kilencven évet az csúcs, de ha nem, az sem gáz.

Az egyik oka, ha van ilyen egyáltalán, akkor biztosan az az állapotuknak, kínjaiknak, és be nem teljesült életüknek, mint amúgy minden más szenvedőnek is, hogy ha beléjük szaladunk bárhol is, akkor jól fejbebasszanak puszta létezésüknek ezen formáival, hogy érezzük, kapirgáljuk, mi a lényeg, milyen baszott jó dolgunk van, és hogy milyen jó nekünk, hogy annyi rengeteg lényegtelen faszságon rinyálhatunk.