Hát a halál se tudja, hogy hogy a halálba van ez az egész életértelemcucc itten.

Hát még én.

Néha azért elmélkedem rajta.

De csak úgy játszásiból, annak az élvezetéért, nem úgy mint sok hülye, aki hiszi, hogy olyan célzattal szalad neki, hogy akkor hogy ha ő most ezt itt, vagy később ott, vagy egyáltalán bármikor is bárhol megérti, akkor aztán legalább is kurva nagyon jó lesz neki, mert ha megvan a megértés, akkor mint ha legalább is meglenne a megoldás is, amitől mint ha bármi is jobb lehetne.

Dehogy is.

Csak szarabb.

Mert akkor már ugye oda az idea, mi jön az ismeretlenségből, meg az abba belehaluzás lehetőségéből.

Szal van az a dán, az a filozófus, a Kirkegaard, aki szerint paradoxona legnagyobb e játéknak, mit jobb híján, meg amúgy a csodálatosággáért életnek hívunk, hogy előre fele éljük, de csak visszafelé értjük.

Na ja.

Egyáltalán biztos az az előre?

Meg különben is merre is van az az arra?

Meg egyáltalán értjük e bármerre? Még akár visszafele is?

Meg csak van és aztán meg vannak pontok, mikortól már alapozva az előre érthetetlen össze-vissza szenvedéssel, nem csak visszafelé értjük és vágjuk a történetet, hanem már egyhelyből mindenhová, akár még előre is.

Na nem mint ha ettől boldogabbak lennénk.

De akár még az is lehet, hogy úgy érezhetjük, igen.

Talán buta, pesti kacatos fejjel, nem dán filozófuséval, úgy is egyszerűsödhet a vizuális képlet, hogy az egész egy nagy puzzle.

Puzzle, amibe pakolásszuk bele darabokat életszerű létezésünkkel, azt állítólag, meg talán miért is ne, lehetne kép belőle, vagy akár mi ilyesmi.

Végül is kép is, még ha akár milyen is, satnya, béna gányolás.

És akkor meg dán kolléga paradoxona is simulhat több irányba, hogy akár merre pakoljuk, iránytól független nem értjük baszottul.

Padló szinten vagyunk, ahol a kirakás folyik, tehát logikailag csak szaglászhatjuk azt a készülő valamit vizuális képileg, hogy milyen értelmes vagy értelmetlen formátumot vesz fel.

Hát nemtom, hogy állítólag az ki felülről látja, annak öröme mi telhet benne, hacsak nem érdeklődése.

Na szal akkor is végül is szikkadhatnánk, nem is kicsit, hanem úgy globálisan és általában, hiszen ráérünk majd nézni azt a bizonyos kirakott valamit, meg úgy az egészet vissza akkor, mikor majd már egyszer csak fekszünk azon az ágyon, amin meghalunk.

Ja és tényleg csak akkor, mikor majd meghalunk, mert azon az ágyon fekhetünk azért még jóval elébb is függetlenül ezen azért jelentős fordulópont szerű aktustól!

Meg még szeretkezhetünk is rajta.

És akkor nem is gondolkodunk ilyenen. Na hoppá mellékszálon egy ésszerű és kellemes megoldás.

Szóval akkor érünk rá majd ott ilyen faszságokon gondolkodni, hogy mi is az életünk amit megérteni akarnánk, meg mi lett a kép amit pakoltunk volna fel össze meg vissza.

E metszéspontban találkozik tehát a dán és a kacatos.

De őszintén, akkor meg már minek?

Hát akkor már úgy is csak annak van értelme, hogy azt a több, vagy kevesebb kis kellemeset vegyük számba még utószor, dédelgetve azokat, és szépeket mosolyogva.

Ki az a komplett hülye, aki még ekkor is, vagy pont ott és akkor is, még ilyen faszságokkal bíbelődik, hogy értelme az értelmetlen életnek mi a halál lehet?

Ha volt értelme, meg ami legalább ennyire fontos, mérlegelőnek is van kellő értelme (megjegyzendő, e kettőnek lehet, de közel sem biztos, hogy köze van egymáshoz, vagy kellenek az ok és okozati viszonyhoz e téren), akkor úgy is teljesen felesleges.

Ha meg nem, akkor meg már aztán tényleg végképp teljesen még feleslegesebb.

Mondjuk hozzáteszem, hogy pont értelmetlen userek foglalatoskodnak még ilyen ritka pillanatokban is felesleges faszságokkal.

De ha meg már ott sem érdemes foglalkozni vele, ahol még esélyes a képösszeállás, akkor meg mi a szarnak közben, ahol az a bizonyos esély visszafelé konvergálásban van, és pont hogy azzal kéne foglalkozni, hogy legyen valami, illetve a legkevesebbet gyíkságokon agyalni, inkább egészében megélni, hogy szép legyen.

Meg főleg, hogy még az is van, hogy kapásból beparázunk és pánikbaesve rohangálunk, ha valami olyan van, ami szerintünk, meg a népi megfigyelések szerint is, ott és akkor rossz, vagy nem jó.

Ez valahogy a gondolkodási butaság adta adottságainkból kezelhetetlen zsigeri becsípődés.

Ami van, az ott és akkor, rögtön abban a szigorú pillannatban szigorú abszolútum saját vegyértéken idegösszeomlást és szuicid hajlamokat okozva, ahelyett, hogy várnánk minősítésével egy keveset, és már okozott következményeivel, meg azoknak is az összes kölcsönhatásaival, és sőt még nem is csak a saját dimenzióinkra vetítve szaglásznánk jól meg.

De mikor van ez, illetve az, hogy korrekt szaglási eredményt kapunk életeseményről?

Hát ha korrektek akarunk lenni, és tényleg már összes lehetséges konzekvenciájának megtörtént lehetőségeivel desztillálni, akkor megint csak annál a bizonyos életvégi halálos ágy helyszínállapotnál vagyunk.

Azt meg már megbeszéltük, hogy akkor meg már minek.

Mert arra a kis időre még vannak jobb és értelmesebb dolgok.

Mint ahogy most is, az ilyen bután értelmetlen és felesleges postok olvasása helyett.

A nyáreste, ami gyönyörű.