Most hogy így valahol, valahogy pakolászás közben a kezem ügyébe került, gondoltam bedobom ide a bótba a polcra.

Szilágyi Cs. Tibor: Harakiri

Számomra itt a helye.

Megérdemli a srác.

Nekem nagyon bejött a könyve, emlékezeteset adott, úgy magyarban, meg úgy általában már régen olvastam akkoriban ennyire őszintét, meg amin sírni kellett volna inkább, és még is végig nevetetett.

Gondolkodtatott.

Tudom, hogy pont utána valamikor jött még egy fiatal srác regénye, és így a kettő valahogy egymás mellé tevődött a fejembe az alábbiakkal.

Ulpiusház nyomta ki azt is, az Igazolatlan hiányzást, amitől, meg akitől, már aki írta a sráctól, Gerlóczy Mártontól, a nagyérdemű vagy levizelte a lábát gyönyörűségében, hogy milyen szikrázóan tehetséges, meg hogy mennyire vágja ezt az egész irodalmat, hogy mecsoda egy tehetség vértjében pattant ki ide ilyen fiatalon ez a gyerek, meg ilyenek, ilyenektől mint Jancsó Miki bácsi, Göncz Árpi bácsi, vagy frankón lefikázták, hogy ez nem egy komoly cucc.

Talán mint ha e könyv körül még mint ha talán lett volna valami olyan kihallásos pörgés is, pontosabban akörül, amit a kiadó hozzáfűzött, kis hazánkban akkor tájt még e téren új és erős marketing kampánya ihletett volna.

Mindegy, figurával semmi gondom, tűt, cérnát nem eszik, repülőgépet kaviccsal nem dobálja, de szerintem az ég világon semmi nem volt a könyvében, se így, se úgy, le is tettem kiolvasatlanul.

Ez a harakiris srác szerintem a cuccával keresztül-kasul kenterbe verte úgy ahogyan volt / van.

De ez csak az én véleményem.

De hát őt meg ugye minek komolyabbann promózni, mivel már nem él, több könyvet valószínüleg így már nem is ír, tehát befektetésnek nem túl megtérülő hosszabb távon.