Még mielőtt belecsapok ebbe a lecsóba, még azelőtt rögtön ledobom ide magam alá nyilvánosan a tiszteletvasmacskát, hogy igen is, szerintem a sztájliszt, egy brutál komoly, szép és nagy hivatás, és van benne, meg kell hozzá temérdek nagy lexikális tudás, meg temérdek nagy szakmai tudás, meg hihetetlen sok tehetség, és ízlés, és művészeti érzék. Szal egy brutál összetett pite.
Azt lehet, hogy csak szerintem.
Most mint ha én amit látok a szememmel, ott mint ha abban azt érzékelném, hogy a feladat ez alatt tevékenység elnevezés alatt az/annyi, hogy valami olyan ép észen, sőt földön kívüli/túli kinézet felszerelése mindenféle vizuális médiákban látható emberekre -élőhalottakra és jelentősekre (is, egyre többre) - , ami nemre, fajra, bőrszínre, életkorra, iskolázottságra, társadalmi betagozódásra, fogyasztói szokásokra tekintet nélkül, mind többekre és egyszerre van olyan katartikus hatással, hogy szájuk is tátva marad, és a tátott szájukkal levegő után kapkodva ámulatukban (ilyen létezik?!) / csodálatukban (ilyen létezik?!) / meglepetésükben (ilyen létezik?!) / szörnyülködésükben (ilyen létezik?!) / hitetlenségükben (ilyen létezik?!) részesei valami nagy katartikus kollektív csikágónak, minek aztán egyenes eredménye ezen katartikus élmények nemre, fajra, bőrszínre, életkorra, iskolázottságra, társadalmi betagozódásra, fogyasztói szokásokra való tekintet nélküli közös kommunikációs levezetése, illetve levezetésének szükségessége, mert az akkora dózis volt, hogy egészségkárosodás nélkül bent nem maradhat az idegrendszeri szervezetében valamelyest egészséges emberi szervezetnek.
E hatást valóban eredeti és maradandóan értéket teremtő színvonalon elérni nem lehet, mert úgy a közönség jó része kimaradna a szükséges atomcsapásból, ezért kék talán eltipegni a másik irányba, mert ami üt, az mindenkit üt, tekintet nélkül nemre, fajra, bőrszínre, életkorra, iskolázottságra, társadalmi betagozódásra, fogyasztói szokásokra.
Habár lehet, hogy megint csak szerintem, mert sőtsajna még tán aztat is érezheti / láthatja az ember, hogy a közönség egen nagy része, tán akik irányában tipegni kell oda az ütéssel, mert ahol vannak, tán ott annyira nem tetszik nekik a számukra tán nem túl értékelhető szolid ízlésesség, csendes kellemesség, még úgy is van netán vele, hogy amit lát, az egyre kevésbé üti, és egyre inkább tetszésére válik, sőt még követendő divatnak is kezdi tartani.
Példát nem túl sokat mondanék itt most érzékeltetendő érzékelésemet, talán csak mindössze egyet, ahogy egyik táncos tehetségkutatós műsorban a zsűriben résztvevő, amúgy az eddigi hétköznapi és egyéb szerepeiben nagyon is stílusos és patent extravaganciával megmutatkozó nagyon komoly művésznőt varázsolják el.
Erről csak ennyit mondanék finoman, tiszteletemet így is kifejezve a művésznő iránt.
Aki látta nevezett attackot, az úgy is tudja mire gondolok, aki pedig nem, az úgy em tudná elképzelni.
Utolsó kommentek